Young and Beautiful - Lolita
Minden történetnek kezdődnie kell valahol, és sokszor az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ez történt Vladimir Nabokov, az orosz származású író Lolita című regényének esetében is: a történetet megtörtént esemény ihlette, az eredmény pedig egy felkavaró, egyben elgondolkodtató, drámai alkotás, mely még sokáig az olvasóval marad, ha nem éppen örökre.
A most következő blogbejegyzésben szeretnék kitérni magára a regényre, majd pedig az ebből készült filmes feldolgozásokra is (Stanley Kubrick 1962-es, és Adrian Lyne 1997-es alkotására).
Based on a true story…
Nabokov kötete egy, a harmincas évei végén járó, magában egész életében pedofil vágyakat dédelgető irodalomprofesszor, Humbert Humbert narrálásában, az ő szemszögéből kerül bemutatásra: a történet szerint a regényírás gondolatával kacérkodó férfi vidéken foglal szállást a csinos özvegyasszonynál, Charlotte Haze-nél, és már az első nap szemet vet annak bájos, 12 éves kislányára, Dolores Haze-re (Lo, Lola, Lolitára). Humbert, annak érdekében, hogy imádatának tárgyának közelében maradhasson, hamarosan feleségül veszi annak anyját, majd ugyancsak rövid idő elteltével, egy baleset következtében, özvegyen marad. Ő és Lolita ezt követően nekiindulnak a világnak, látszólag mint apa és lánya, mialatt a férfi már-már paranoiás módjára aggódik amiatt, hogy elveszíti a lányt. Ezt az érzést tovább fokozza az, amint egy ismeretlen férfi folyamatosan a nyomukban jár, és nagy érdeklődést tanúsít Lolita iránt.
A regényt egy, a valóságban is megtörtént, tragikus eset inspirálta: Florence Sally Horner esete, aki mindössze 11 éves volt, amikor, a börtönből frissen szabadult pedofil, Frank La Salle, egy csellel rászedte, majd elrabolta. A kislány gyerekes csínyből elcsent egy apró-cseprő tárgyat egy üzletből, aminek La Salle is szemtanúja volt: ezt követően FBI ügynöknek adta ki magát Sally előtt, majd, miután ezzel a hazugsággal sikeresen ráijesztett, és megfenyegette, hogy következményei lesznek a bolti lopásnak, amennyiben nem engedelmeskedik neki, már könnyedén rávehette, hogy szökjön el vele, az édesanyjának pedig azt a kifogást adta elő, hogy néhány barátnőjével és egyikük apjával utazik el pár napra. Az özvegy édesanya - miután kezdetben a kislány még rendszeresen felhívta őt telefonon -, sokáig még csak nem is gyanakodott, egészen addig, amíg Sally többet nem adott életjelet magáról. Ezután közel két év is eltelt, amíg anya és lánya ismét találkozhattak egymással. La Salle és a kislány - akárcsak a regényben Humbert és Lolita -, ezután apának és lányának adva ki magukat járták a vidéket, egészen addig, amíg egy alkalommal, az egyik állandó tartózkodási helyükön a szomszédjukban lakó nő gyanakodni nem kezdett arra, hogy valami nincs rendben velük. Lassan elnyerte Sally bizalmát, aki végül bevallotta neki, mi történt vele: az asszony ezután azonnal értesítette a hatóságokat, a férfit börtönbe zárták, a lány pedig végre hazajutott. Élete, mely éppen, hogy csak visszatért volna a normális kerékvágásba, sajnos, tragikusan hamar ért véget: két esztendővel szabadulását követően hunyt el, autóbalesetben. Szomorú történetét Sarah Weinman írónő dolgozta fel, Az igazi Lolita címmel.
What’s the true? A megbízhatatlan narrátor ereje
A Lolita egyike a világirodalom legtöbbet vitatott regényeinek: nagyon sokáig az író nem is talált olyan kiadót, amely hajlandó lett kiadni a könyvet. A kötet végül 1955-ben jelent meg a francia Olympia Press kiadó, mely hírhedten polgárpukkasztó műveket jelentetett meg: a Lolita legelső kiadása még hemzsegett a sajtóhibáktól, és időbe tellett, mire a magasabb irodalmi körök is felfigyeltek egyértelmű erényeire és, a látszólagos erotika mögött meghúzódó mély tartalmára és mondanivalójára.
Mi is történik tulajdonképpen a Lolitában? Milyenek a szereplők valójában, mit és miért tesznek? Mi mozgatja az események láncolatát? Ezek azok a kérdés, melyekre nehéz egyértelműen választ adni. A történetet első szám első személyű narrátor beszéli el, maga a főhős, Humbert, aki már a börtönben ülve veti papírra emlékeit, egészen a gyermekkoráig visszanyúlva: ebből kiderül, hogy édesanyja korán elhunyt, jórészt az apja nevelte fel. Megemlékezik legelső, kamaszkori szerelméről, Annabelről is, akivel egy csodálatos, tengerparti nyarat töltöttek együtt, mielőtt végleg elszakadtak volna egymástól, miután a lány fiatalon elhunyt tífuszban. Humbert ezzel hozza összefüggésbe azt, amint felnőve is örökké csak a fiatal, még éppen, hogy csak serdülő lányok ébresztik fel benne a vágyat, a nimfácskák iránt, ahogy ő nevezi őket (ezalatt a 9 és 14 közötti lányokat érti, akik, bár nem feltűnően csinosak, vagy testileg érettek, mégis van bennük valami figyelemfelkeltő, amelyet, a narrátor szerint, csak “a művészek és őrültek” észlelnek) noha - elmondása szerint -, ő sokáig küzdött ez ellen a vonzalom ellen. A házassága is, egy Valeria nevű nővel, egyfajta menekülőutat jelentett, és leginkább azért köttetett meg, mivel az asszony meglehetősen kislányosan viselkedett. Az állítólagos elfojtásnak az vet véget, amikor, azon a bizonyos napon, találkozik Lolitával, és innentől veszi kezdetét a lassú menetelés a tragikus végkifejletig.
Az elbeszélés stílusa és felépítése egy bírósági vallomáshoz hasonló, melyben az elbeszélő gyakran hasonlóképp szól ki az olvasóhoz (“Édes esküdt hölgyeim!”, Tisztelt esküdt urak és hölgyek!”). Mindent a narrátor szemszögéből látunk és ismerünk meg, aki gyönyörűen bánik a kifejezésekkel, és olyan ügyesen csűri-csavarja az eseményeket tálalását, hogy az olvasó nem egyszer zavarba jön, mialatt követi a szép szavak erdejéből kibontakozó történetet: tulajdonképpen sokszor az a bizarr érzés önti el, már-már együtt érez, mi több, szimpatizál az elkövetővel.
No de, ki az elkövető és ki az áldozat? Az események kialakulása mentén ezt a kérdést is egyre nehezebb lesz megválaszolni: el lehet egyáltalán különíteni ezt a kettőt egymástól?
Ugyanígy, arra a kérdésre is nehéz választ megfogalmazni, mi az, ami ténylegesen megtörtént, mi az, amit a narrátor megszépít, elmismásol, és mi az, ami puszta fantázia?
A helyzet akkor válik egyre bizonytalanabbá, ahogy kezdetét veszi Humbert és Lolita a végzetbe vezető nagy utazása.
Miután a lány anyja tragikus hirtelenséggel meghal - nem sokkal azután, hogy felismerte férje Lolita iránti aberrált érzelmeit -, a férfi elmegy a kislányért a táborba, ahol addig üdült, majd magával viszi. Aznap este egy motelben szállnak meg, ahol Humbert bealtatózza Lolitát, aki félálomban még arról motyog, hogy “rossz” dolgokat követett el a táborban. Másnap bevallja, hogy egyik barátnőjével a táborvezető fiával felváltva létesített aktust, majd aznap este kerül sor köztük az első intim együttlétre: Humbert állítása szerint, Lolita volt az, aki elcsábította őt.
“Frigid esküdt hölgyeim! Én azt hittem, hogy illanó hónapokba, talán évekbe is telik, míg fel merem tárni magam Dolores Haze előtt, ám ő reggel hatkor felébredt, és hat tizenötre technikai értelemben már szeretők voltunk. És most valami nagyon különöset mondok: ő csábított el engem.”
A férfi ezek után mossa kezeit.
“Én téptem le a virágát? Édes esküdt hölgyeim! Még csak nem is én voltam az első szeretője!”
Nem sokkal később a kislány megtudja, hogy az édesanyja meghalt - addig Humbert ezt elhallgatta előle, csak annyit árult el neki, hogy a nő kórházban van.
“A szállóban külön szobában laktunk, de az éj kellős közepén zokogva átjött hozzám, és nagyon gyengéden csináltuk. Tudják, egyáltalán nem volt hová mennie.”
Itt ér véget az első rész.
A regény második felében Lolita és Humbert kezdetben különösebb cél nélkül utazgatnak mindenfelé. Lo kényszerrel törődik bele a helyzetbe, miután a férfi megfenyegeti: amennyiben bárkinek is beszél arról, mi történik köztük, azzal ő is csak rosszul járna, és, mint árván maradt lány, szigorú nevelőintézetbe kerülne. Ezzel az érzelmi ráhatással és megfélemlítéssel sikeresen eléri, hogy a lány engedelmeskedjen neki (legalábbis egy darabig).
A lány és kvázi gyámja végül egy kisvárosban telepszik le, ahol a férfi tanítani kezd egy főiskolán, míg Lo egy lányiskolába nyer felvételt. Látszólag mint apa és lánya élnek együtt - akárcsak a valós történetben Sally és Le Sale -, ám a kikényszerített viszony kezd mind feszélyezettebbé válni. Humbert gyakorlatilag fizet a lánynak az intim kapcsolat fenntartása érdekében (arra viszont ügyel, nehogy túl amaz sok pénzt halmozhasson fel, és esetleg elszökjön tőle), mialatt Lo egyre ingerültebb és lázadóbb lesz, az iskolában is gondok támadnak vele kapcsolatban.
Az egyébként is egészségtelen viszony egyre inkább elnyomó és toxikus jellegű lesz, míg végül a lány egy nap - miután kórházba került -, elmenekül azzal az ismeretlennel, aki már korábban is a nyomukban járt.
Életük ezután már csak egyszer fonódik össze, ekkor Lo már egy másik férfi felesége, gyermeket is vár, miközben mélységes szegénységben él a férjével, hatalmas adósságok közepette. Humbert legutoljára még kisegíti őket anyagilag, majd elmegy és végez azzal a drámaíróval (az időről időre felbukkanó Clare Queltyvel), akivel a lány megszökött tőle, majd bevonul a börtönbe, ahol elkezdi papírra vetni Lolitával közös történetét.
Eddig a regény lényegi cselekménye.
Hol válik ez az egész mindinkább kibogozhatatlanná?
A történet objektív megközelítését és átláthatóságát nagyban megnehezíti (ha nem egyenesen ellehetetleníti) az, amint mindvégig E/1-ben, a narrátor szemszögéből látjuk, ismerjük meg mind az események menetét, mind pedig a többi szereplőt. De vajon hihetünk-e neki, bízhatunk-e a szavában?
A válasz az, hogy nem feltétlenül - sőt, helyesebb lenne azt mondani, hogy a legkevésbé sem.
Nabokov a Lolita során a megbízhatatlan narrátori pozíciót alkalmazza: aki tudatlanságból vagy pont, hogy szándékosan, félrevezeti az olvasót, pontatlan vagy éppen hamis információt ad meg, emiatt sokszor nehéz meghatározni, mi lehet igaz, és mi hamis. Humbert végig manipulál, saját magát akarja felmenteni, az olvasó, a képzeletbeli bíróság, vagy éppenséggel saját maga előtt.
Mint a szexuális zaklatók legtöbbje, szeretné azzal mentegetni magát, hogy a felelősséget átruházza az áldozatra (vagy legalábbis, a felelősség egy részét). Teszi mindezt úgy, hogy olyan lánynak mutatja be Lolitát, aki már korábban is élt nemi életet, valamint azt állítja, kettejük közül a lány kezdeményezte az intim viszonyt (avagy, a klasszikus, “tulajdonképpen ő is akarta” mentegetőzés, amit a szexuális erőszaktevők a leggyakrabban felhoznak kifogás gyanánt).
A főhős tehát rendkívül erőteljesen védekezik, és kifogások tárházát sorakoztatja fel, melyekkel menteni akarja magát és a helyzetét. Tudja, hogy miként tekintenek rá a bírálói (az olvasók), épp ezért, keresi a kibúvókat, az esetlegesen felmerülhető vádak alól.
“Hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtszék, a szexuális bűnözők legjava, akik valami sóváran lüktető, édesen nyögdécselő, fizikális, ám nem feltétlenül koitális viszonyra vágynak egy gyereklánnyal, nos, ezen bűnözők többsége ártalmatlan, passzív, gyötrődő és félénk idegen, akik pusztán annyit kérnek a közösségtől, hogy engedjék meg nekik, hadd őrizzék azt a gyakorlatilag ártalmatlan, úgynevezett aberrált viselkedést, és ne vonjon maga után rendről és a társadalmi megtorlást kicsiny, forró, nedves és magányos szexuális tevékenykedésük. Mi nem vagyunk a szex tébolyultjai! Mi nem erőszakolunk meg senkit, mint derék katonáink szokták. Mi boldogtalan, kutyatekintetű úriemberek vagyunk, kellő önuralommal, hogy felnőttek jelenlétében kordában tarthassuk a sürgetı sóvárgást, de mégis éveket adnánk az életünkről azért, hogy megérinthessünk egy nimfácskát.”
Érvei felsorakoztatása közben gyakran hozza fel a különböző kultúrák, régmúlt korok szokásait, melyek során szintúgy nem egyszer előfordult, hogy nagyon fiatal, gyakorlatilag gyereklányokat adtak férjhez sokkal idősebb férfiakhoz - ezzel saját tetteinek erejét enyhíteni, ha nem egyenesen megsemmisíteni akarja.
Humbert Humbert tehát egy manipulatív, gyakori félrevezetéssel élő elbeszélő, aki mindeközben olyannyira mesterien bánik a szavakkal, hogy azzal többször is sikeresen rászedi az olvasót, aki könnyedén felülhet ennek a játszadozásnak és érzelmi ráhatásnak, és, talán szégyenteljesen, de felismeri, amint már-már az elkövetővel szimpatizál, esetleg azonosul is vele - ami ismételten abból vezethető le, miszerint, csakis az ő szemszögét ismerjük, így rá vagyunk kényszerítve arra, hogy az ő szemén keresztül is vizsgáljuk az eseményeket és a többi karaktert.
Ugyancsak a narrátor esetében felmerül a többszörös pszichológiai zavar problémája, ami még inkább aláássa szavainak hitelességét: ezzel a következő fejezetben fogok részletesebben foglalkozni.
Üldözési mánia és paranoia: avagy, létezett egyáltalán a drámaíró?
A regényben a főhős pedofil vonzalmán túl hangsúlyos szerepet kap a mindinkább fokozódó paranoia, és üldözési mánia: hogy ezeknek a félelmeknek mennyire van alapja, arról igazán sosem bizonyosodhatunk meg. Tulajdonképpen folyamatosan az az érzés kísérti, hogy mások is szemet vetettek a kis nimfácskájára, és el akarják rabolni tőle.
“Ó, ugyancsak rajta kellett tartanom a szememet Lón, hajlékony Lolácskámon. Talán a folyamatos szerelmi gyakorlatnak köszönhetően, igen gyermeteg külleme ellenére is különleges ragyogás sugárzott belőle, mely a benzinkutasokat, hotelszolgákat, nyaralókat, luxuskocsiban pöffeszkedő pozőröket, kikékített medencék partján barnuló barmokat egyaránt olyan bujagörcsbe rántotta, ami birizgálhatta volna tán büszkeségemet, ha föl nem kelti féltékenységemet.”
A folyamatos rettegés és féltékenység hatására íratja később Lót egy kizárólag lányokat oktató intézménybe, megtiltja neki a fiúkkal való közelebbi ismeretséget, és még az iskolai színdarabban való szereplést is csak azután engedélyezi, amikor az iskola vezetősége jelzi feléje, valami nincs rendben a lánnyal, és talán a szereplés pozitív hatással lenne rá. Lolita tökéletes csapdába került, ahonnan nem látszik menekülőút.
Ezen a ponton válik fontossá a könyv egy harmadik szereplője is, Clare Quilty, a drámaíró: a regény során folyamatosan felbukkan a neve, de teljes valójában csak kétszer bukkan fel: nem sokkal azután, hogy Humbert magához vitte Lolitát a táborból, illetve, a kötet legvégén. Annyit bizonyosan lehet tudni róla, hogy híres és elismert szerző, és aki sok szempontból Humbert opozitja: beszél franciául, igen megnyerő személyiségnek tűnik, és ugyancsak a kislányokhoz vonzódik.
Legelső felbukkanása alkalmával rövid párbeszédbe elegyedik a főhőssel, melynek során az alábbiak hangzanak el:
“- Hol a fenében szerezted?- Tessék?- Mondom, az idő egészen meleg lett.- Úgy tűnik.- Ki a kicsike?- A lányom.- Hazudsz - nem igaz.- Tessék?- Mondom: a meleg eltikkaszt.”
Ez a meglehetősen komor és riasztó beszélgetés, hozzátoldva azt, ahogy a kötet második felében szinte végig Lolitáék nyomában jár, felvet egy érdekes teóriát.
Vajon Quilty tényleg létezett - vagy csupán a főhős személyiségének egy kivetülése, melyben elegyedik a félelem azzal kapcsolatban, hogy egy nap valaki elrabolja tőle a lányt, és a lelkiismeret-furdalás is, mindazért, amit tett és még tenni fog Lolitával.
A regény legvégén, az újbóli találkozást követően, Lo bevallja neki, kivel szökött meg tőle annak idején, mire Humbert felkerekedik, és felkeresi Quiltyt, hogy végezzen vele.
Mielőtt megölné, az alábbi vádiratot olvastatja fel vele:
“Mert kicsaltad kincsem
mert akkor vitted el, amikor a srácok még
kéjpiszkátorral játszanak
e pihés kisleány még pipacsszínben járt
még szotyolát rágott színes alkonyatban
hol rőt indiánok üldögéltek némán
mert eloroztad
viaszkos szemöldű, fennkölt védnökétől
kinek hunyt szemébe köptél (...)”
Vádjaiban tehát olyasmiket vet a drámaíró szemére, amit saját maga követett el: elcsalt, elrabolt egy még ártatlan kislányt, és megrontotta. Leszámolása a szerzővel tehát szimbolikus értelemben véve a saját bűnével való szembenézéssel egyenértékű, kivégzése önmaga bűneinek megsemmisítésére tett kísérlet, és egyfajta reménytelen törekvés annak érdekében, hogy végül hős lehessen, ám mindez már hiábavaló hadakozás: addigra túl késő, Lolita élete végérvényesen kisiklott, Humbert pedig - nem akarva szembenézni saját felelősségével ebben az ügyben -, Quiltyn próbál meg revansot venni, mindhiába.
A drámaíró tehát - bár több jel is arra mutat, hogy nagyon is élő, létező személy volt -, végeredményben, metaforikus értelemben véve, sokkal inkább funkcionál a főhős alteregójaként, mintsem tényleges személyiségként.
Ki is tulajdonképpen Lolita?
“Lolita, létemnek lángja, lágyékom vágya. Kárhozatom, lelkem. Lo-li-ta: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé, hogy érintse, harmadszorra a fogakig jut. Lo. Li. Ta. Reggelente Lo volt, egyszerűen csak Lo, ahogyan ott állt, egy méter ötven centis mivoltában egy szál zokniban. Bő nadrágban Lola. Az iskolában Dolly. Aláíráskor Dolores, de a karomban mindig Lolita.”
A kötet címadója, egyik központi karaktere, a főhős örök vágyainak tárgya… Mégis, tulajdonképpen alig tudunk meg róla valamit: ahogy a kötet egyik fülszövege megfogalmazza, Lolita egyike a világirodalom legrejtélyesebb és legtragikusabb hőseinek. Csak annyi információnk van róla, amennyit Humbert megoszt velünk: ő maga pedig nem sokat foglalkozik a kis nimfácskája személyiségével, vagy épp a lelki világával - számára a kislány puszta tárgy, valamint, az elhunyt szerelmét megidéző illúzió. Az egyetlen olyan jelenet, amiben immáron úgy látja Lolitát, mint hús-vér személyt, az a regény legvége, amikor még utoljára találkoznak: ekkor ébred rá arra is, hogy még mindig szereti a lányt, és örökké szeretni fogja - ezen a ponton érzelmei már valódinak hatnak, ám már elkésett a felismeréssel. Ezzel egyidőben valahol felismeri azt is, tulajdonképpen ő felelős azért, amiért a lánynak tönkrement az élete.
Lehetne még beszélni arról, hogy egy, a koránál talán érettebb lány volt, aki emiatt hívta fel magára a főhős figyelmét - ám ez nem fedné a teljes valóságot. Bár a narrátor igyekszik egy, már szexuálisan nyitott és érett lány képét lefesteni, aki hasonlóképp érdeklődött iránta, mint ő a lány iránt - ugyanakkor a későbbiekben Lolita mindig erőszakként hivatkozik arra, ami kettejük között megesett, ez pedig érzelmileg és mentálisan is megviseli. Számára Humbert, a kamaszkori rajongáson túl, inkább jelentett volna egyfajta apa-pótlékot, amit viszont a főhős sosem tudott megadni neki, emiatt a kezdeti rokonszenve Humbert iránt lassanként mély utálatba csap át.
Miután visszakerül az iskolába, az igazgatónő hamarosan felhívja rá a főhős figyelmét arra, hogy gondok adódtak a kislánnyal: a jegyei egyre romlanak, figyelmetlen az órákon, dacos a tanárokkal szemben, közönyös és elutasító a szexuális felvilágosítás során, érzelmileg labilis, valamint ellenséges és gyanakvó a társaival szemben. Az itt felsoroltak mind a szexuális abúzus áldozataira jellemző tünetek: ezek mutatnak rá arra, hogy, bár a kislány próbálja elfojtani, szenved abban a helyzetben, amibe belekerült.
Abból a kevésből tehát, ami a regény során kiderül róla, tulajdonképpen egy átlagos, 12 éves kislány képe rajzolódik ki: egyszerű, naiv, lázadozik az anyjával szemben, szemtelenkedik, és feszegeti a határait - az élete pedig onnantól, hogy magára marad Humberttel, már sosem lesz a régi, hiába tud később elmenekülni tőle: mint a kígyó, amely a saját farkába harap, a szökés csak egy másik pedofil segítségével válik lehetségessé. Nincs valódi menekülés.
A regény tragikumát tehát az adja meg, ahogy tanúi lehetünk annak, miként válik egy fiatal lány egy nálánál jóval idősebb férfi játékszerévé, a szó minden értelmében, majd, ennek hatására, miként csúszik szét az élete. Igazán húsba vágóvá mindezt az teszi, hogy ezt nehéz elsőre felismerni, a narrátor gyakori félrevezetései közepette.
Filmes adaptációk: a legelső próbálkozás, Stanley Kubricktól (1962)
A kötetről maga az író is azt nyilatkozta annak idején, hogy lehetetlenség lenne filmre vinni - ám akadt, aki azért megpróbálkozott vele, viszonylag korán.
Stanley Kubrick, akihez olyan legendás filmek fűződnek, mint a 2001 - Űrodüsszeiai, a Mechanikus narancs vagy éppen a Ragyogás, miután maga mögött hagyta a stúdiók uralta Hollywoodot, Angliában telepedett, élete végéig itt élt és alkotott. A Lolita a legelső mű, ami a szigetországban került megrendezésre - ám ahhoz, hogy a projekt azokban az években létrejöjjön, változtatni kellett az alapanyagon, nem is keveset.
Maga Nabokov volt az, aki a forgatókönyv megírásánál segédkezett (noha az általa lejegyzettektől végül igencsak eltértek), egyben finomította és átírta a regény eseményeit. A szereplők közti erotikus viszonyra a lehető legfinomabban utaltak csak, olyan jelenetek során, mint a cipő lassú levétele, elterülés az ágyon, vagy a lány körmeinek kifestése. Ennek következtében a végeredmény láttán inkább asszociál a néző egy toxikus, túlságosan szigorú apa és annak lázadozó lánya kapcsolatára, maga a film pedig sokkal inkább vígjátékokhoz illő hangulatot áraszt - mindezek dacára, abban a korban így is hatalmas botrány övezte, és sokat kritizálták annak témája miatt. Bár az író elismerően beszélt róla, Kubrick utólag már úgy vélte, ha előre tudja, mennyi baj lesz vele, inkább bele sem kezd a megfilmesítésbe.
Az 1962-es Lolita tehát, mint adaptáció, meglehetősen eltér az alapanyagától, önálló műként viszont megállja a helyét, a címszereplőt alakító Sue Lyon és a drámaírót játszó Peter Sellers (akinek szerepét és jelentőségét igencsak megnövelték a filmben) színészi bravúrjai miatt pedig egyszer mindenképp érdemes megnézni.
Remek remake: Adrien Lyne műve (1997)
Évtizedek teltek el, mire valaki ismételten hozzá mert nyúlni ehhez az alapanyaghoz, a végeredmény pedig nem csupán, hogy hű képet nyújt a regényről, de mint drámai alkotás is a néző szívéig hatol.
A két főszerepet ezúttal Jeremy Irons, és Dominique Swain (akinek ez volt a legelső filmszerepe) töltötte be, a mű pedig (főként, mivel a lány megformálója idősebb volt, mint amennyit a szerep megkívánt volna), nem szűkölködött az erotikus jelenetekben, emiatt pedig sokkal inkább valós képet fest a regényben leírtakhoz, hangulatában pedig jóval drámaibb, komorabb és szomorúbb, ami szintúgy közelebb áll az eredeti történethez.
Ugyancsak az erényei között lehet számontartani azt, amint sikeresen visszaadja a megbízhatatlan narrátor szerepét, ezzel együtt pedig a néző örökös bizonytalansággal, kétkedéssel szemléli a történéseket (“Vajon elhihetem azt, amit most látok?”)
Ebben a feldolgozásban Dolores Haze kezdetben nagyon rámenős, cserfes, kacér lányként jelenik meg: szinte állandóan vörös rúzst visel és kihívó ruhákat. A két fél kapcsolatában is eleinte ő a kezdeményező fél, és nagyon határozottan közeledik Humberthez.
A kérdés csupán az, ami a regény kapcsán is gyakran felmerülhet: valóban így történt? Miután a filmet, a regényhez hasonlóan, E/1-es elbeszélői pozíciójú narrátor irányítja, és az ő szemszöge érvényesül, kétségessé válik, hogy amit látunk, az tényleg a valóság-e - ezt támasztja alá a film későbbi fele, amikor Humbert és Lolita a lány anyjának halála után magukra maradnak.
Lo rögtön az első együttlét reggelén rendkívül idegesnek és megviseltnek tűnik, az első benzinkútnál megálljt parancsol, és pénzt kér, hogy felhívhassa az anyját a kórházban: csak akkor értesül arról, hogy az édesanyja meghalt, és tudatosul benne, hogy nincs számára menekvés, innentől Humbertre van utalva.
A kényszerű együttléteket követően minden egyes éjjel álomba sírja magát, és feszeng attól, ahogy a férfi gyakorlatilag bezárva tartja és semmit sem enged meg neki.
A film egyik legszomorúbb jelenete az, amiben talán a legnagyobb rálátást kapjuk Lolita lelkiállapotára: ebben Humbert és Lo összevesznek egymással, miután a férfi arra gyanakszik, hogy a lány szökni akar tőle. A végén Lolita már sikoltozva közli, hogy tőle (Humberttől) bárki szökni akarna, és inkább ölje meg őt. A vita egy hatalmas pofonnal zárul, majd a lány elszalad.
Eddig a pontig - bár akadtak intő jelek -, Lolita hihetően leplezte valódi érzéseit, és azt, mennyire utálja fogva tartóját, és milyen nagyon szabadulni akar kényszerű helyzetéből - ám nincs hova mennie, emiatt pedig kezd mindinkább összeroppanni.
Miért fontos mű a mai napig a Lolita?
Ritka dolog az, hogy a modern társadalom talán legutáltabb és okkal megvetett részét helyezik főszereplői pozícióba: a pedofilokat.
A Lolita mindezt úgy teszi meg , hogy, akarva-akaratlanul is, a főszereplő szemszögébe helyezkedünk bele, ennek ellenére, sikerül elérnie, hogy, végeredményben, megőrizzük ódzkodásunkat a történet mesélőjével szemben.
A kötet legvégén pedig nem marad más hátra, mind megemészteni az olvasottakat, és elgondolkodni azon: lehetett volna másként is?
Felhasznált forrás: Wikipédia.org, hu.sainte-anastasie.org, wmn.hu
Vladimir Nabokov: Lolita. Ford. Békés Pál. Budapest, Helikon, 2019.
Képek forrás: Wikipédia.org, imdb.com, Pinterest.com
Megjegyzések
Megjegyzés küldése