Más(kor) /Queen fanfiction/: Keep Yourself Alive

Mindent eltervezett; nem hagyott búcsúlevelet maga után. Mégis, mit írna bele? Hogy sajnálja? Hogy nem akart senkinek fájdalmat okozni, de nem bírta tovább? Semmin se változtatna, csak még több sót szórna a családja sebeibe.

Még ott lesz nekik a két húgom: talán ők kevésbé lesznek elcseszettek, mint a nővérük.

Annyira sokáig nem értette magát, de már meg sem próbált értelmet adni az érzéseinek; hiszen mindene megvolt, nem? A legfontosabb dolgok a világon: egészség, szerető család, barátai is akadtak... Mégsem volt boldog; minden egyes napját fásult unalommal töltötte, egyik órát a másik után, és csak akkor érzett némi felszabadulást, amikor végre lefekhetett aludni és kikapcsolhatta az elméjét. De mindig eljött az ébredés... Úgy érezte, minden napja ugyanolyan mederben zajlik, egészen addig, amíg meg nem hal. Akkor meg miért ne gyorsíthatná meg a folyamatot és hozhatná előrébb a halála napját?

Lili, miután teleengedte a kádat vízzel, úgy, ahogy volt, ruhástól belemászott, majd feltűrte mindkét karján a pulóvere ujját. Korábban már megivott jó pár pohár bort, így mostanra teljesen elbágyadt. Alig érzett fájdalmat, mikor mindkét csuklóján mély vágást ejtett...

Don't stop me now...- hallatszott a háttérből; még korábban indította el a zenét, hogy azzal is terelje a gondolatait. Úgy érezte, ez egészen ideillő.

Neked kéne még élned, Freddie, nem nekem... Bár a halálommal visszahozhatnálak téged..

Ez volt az utolsó, még tiszta gondolata, mielőtt minden elsötétedett.

....

- Mi a...?

Az ébredés fájdalmas volt; egy sötét, kopár helyiségben tért magához: az egyedüli fényforrást egy gyertya nyújtott, mely egy kopott, barna faasztalon állt. Az asztalnál ősz hajú és szakállú férfi üldögélt, kék-fehér kockás flanelingben és farmerban.

- Hát, szebb látványra számítottam a Túlvilágon - jegyezte meg Lili cinikusan, miután mindent felmért maga körül.

- Ez - szólalt meg a férfi nyugodt, mély hangon, mely, bár halkan beszélt, mégis bejárta a teret -, nem a Túlvilág. Ez inkább amolyan előszoba-féleség.

- Vagyis most azt akarja mondani, hogy még nem haltam meg?

- Nem; jelen pillanatban élet és halál között lebegsz..

- Akkor ne tartson fel - szakította félbe a lány hevesen -, sürgősen fel kell fordulnom!

- Nem, nem kell - jelentette ki a különös alak határozottan. - Olyan könnyedén eldobtad volna magadtól.. Pedig annyi minden várt volna még rád. Nem késő visszakapnod - de ehhez egy kis feladatot kell elvégezned.

- Nem akarok semmilyen feladatot! Nézze, én már mindent átgondoltam: tudom, egy önző dög vagyok, egy elkényeztetett kis csitri, aki nem tudta megbecsülni azt, amije volt, és a többi, és a többi. Ezeken már mind átrágtam magam, és továbbra sem érzem úgy, hogy van miért élnem. Egyszerűen belefáradtam az életbe: szóval kíméljen meg a hegyi beszédtől és hagyjon nyugodtan meghalni!

- Ezt nem te döntöd el! - emelte meg egy kicsit a hangját a férfi. - A feladat a tiéd: tetszik, vagy sem, végig kell csinálnod! Nincs más kiút: akár sikerül, akár nem, visszakerülsz ide, aztán, ha továbbra se látod értelmét a dolgoknak - nos, akkor elhagyhatod az életet.

Lili felsóhajtott, majd beletörődve a megváltoztathatatlanba, vállat vont.

- Legyen! Mit kell tennem?

A férfi erre elvigyorodott. Ekkor ismét minden darabjaira hullott és Lili úgy érezte, mintha zuhanna.

...

- Mi a...? - szaladt végig az agyán ismét a kérdés.

Egy sötét, saras kis utcában ért földet: nem volt ismerős a környék; olyan tipikus, angliai kisváros érzete volt az egész helynek.

Lili enyhe pánikkal tápászkodott fel a térdeiről, miután körülnézett, majd fázósan megborzongott: bár olyan szeptember végének tippelte meg az évszakot a hőmérséklet jelen állása szerint, rajta csak egy lenge, piros kartonruha volt. Mellette a földön egy bőrönd hevert. Miután felnyitotta, megállapította, hogy több, összefűzött irat, ruha, pénztárca, és egy boríték rejtőzik benne. Felnyitva az utóbbit, csak egy, egyetlen sort tartalmazó papírt talált benne:

Menj a telefonhoz és üss be egy kettest!

Lili szkeptikusan vállat vont, majd tette, amire az írás felszólította és a közelben, a falba épített telefonhoz lépett. Rögtön feltűnt neki, mennyire régimódi típus: ettől egyből rossz előérzete támadt.

- Hova a bánatba küldtél, te őrült vén szatír? - fakadt ki, miután a telefon kicsengett és felvették a másik oldalon - azonnal felismerte a férfi nyugodt, dallamos hanglejtését.

- Ezen a számon akármikor el tudsz majd érni - hagyta figyelmen kívül a pasas a lány dühöngését.

Telefonszám a Túlvilág előszobájába: milyen praktikus!

- Briliáns. Válaszolna végre a kérdésemre is?

- London, 1971 - felelte végül halál nyugodtan a pasi; Lili ellenben majdnem infarktust kapott.

- Hogy mi van?! Magának teljesen elment az esze? Mi a retkes, bánatos Isten nyiláért küldött ide vissza?!

- Mi volt az utolsó gondolatod, mielőtt nálam tértél magadhoz? - szakította félbe a férfi. - Neked kéne még élned, Freddie, nem nekem... Bár a halálommal visszahozhatnálak téged.. Nem tudod a saját életeddel megfizetni valaki másét, de... Ha nagyon akarod, megpróbálhatod megakadályozni a halálát.

- Tessék?! - A lány úgy érezte, kezd kicsúszni alóla a talaj. - Ez lenne a feladatom? Hogy megmentsem Freddie Mercuryt?

- Talán igen - felelte a pasas, hót nyugodtan, mire Lilinek az jutott eszébe, szerencse, hogy akkora távolság van közöttük, mert ha itt lenne most, közvetlen előtte, tuti ziher, hogy orrba vágná a rébuszaiért.

- Mi az, hogy talán igen? Most akkor ez a küldetésem?

- Talán igen - ismételte meg a férfi; Lili ki tudta volna kaparni a szemét. - Elsősorban boldogulnod kell, ez most a legfontosabb; aztán, megpróbálhatod megtenni azt, amit már nem egyszer elterveztél magadban.

- Én nem terveztem semmit - motyogta a lány idegesen; tudta, hogy amit mond, az nem teljesen igaz. A szíve mélyén mindig úgy érezte, ha egyszer lehetősége lenne visszamenni a múltba, pont ide jönne és megpróbálná a kvázi lehetetlent: megmenteni Freddie-t saját magától. Maga előtt nem tagadhatta le: valahol igenis nagyon izgalmasnak találta a helyzetét. És amúgy is: mit veszíthet? Élet és halál között lebeg, jó negyven évvel később egy fürdőkádban, nincs semmi, amit kockáztatnia kéne.

- Ahogy gondolod - hagyta rá a fickó. - A bőröndben megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Sok szerencsét, kislány!

- Állj! - kiáltotta, mielőtt az az idegesítő, túlvilági portás letehette volna. - Tartok tőle, nem elég jó az angol nyelvtudásom ahhoz, hogy boldoguljak itt - mondta, enyhe aggodalommal.

- Nem kell ehhez semmilyen nyelvtudás; csak mondd, amit mondani akarsz: meg fognak érteni.

Mennyivel egyszerűbb is lenne így a nyelvtanulás!

- Ha ez minden, akkor én el is köszönnék. Keress, ha bármi kérdésed, kételyed támad! - Azzal megszakadt a vonal.

Lili halkan fújt egyet, majd az egyik utcai lámpa alá vonulva, annak gyér fényénél elkezdte tüzetesebben átnézni a holmijait. A mellékelt iratokból kiderült, hogy a neve Ayleen Shadow - erre kicsit felhúzta a szemöldökét. A vezetéknév angolosítása rendben volt, de nem igazán értette, miért kellett ennyire kicsavarni az eredeti nevét. Miért nem lett csak simán Lily, y-nal a végén? Aztán vállat vont: végül is, teljesen mindegy.

A születési hónapja és napja is stimmelt az eredetivel, az év már nem: eszerint 1949-ben született, azaz ugyanúgy huszonkét éves volt itt is, mint a saját idejében. A továbbiakban kiderült, hogy utolsó éves a főiskolán, filmrendezést és fotográfiát tanult - ez is megegyezett a valósággal; valamint kiderült, hogy egy, az iskolához tartozó kollégiumban élt. A papírhalmazt egy térkép egészítette még ki.

Mivel már eléggé későre járt, jobb híján úgy döntött, elmegy abba a kollégiumba, aztán majd holnap reggel, kipihent fejjel újra átgondolja a dolgokat.

Kész őrület: itt vagyok 1971-ben, amikor a kedvenceim még szinte sehol nem voltak. Láthatom, ahogy felemelkednek!

Ekkor eszébe jutott még valami: vajon mennyi időt tölthet el itt? Meg van ez szabályozva, vagy csak addig maradhat, amíg a feladata végéhez nem ér, és nincs konkrét időtartam? Ebben az esetben évekre, évtizedekre is itt ragadhat?

Újfent vállat vont. Messze túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyesmiken tipródjon.

....

A kollégiumhoz érve azonban kellemetlen meglepetés érte.

- Mi az, hogy csak holnap reggel lehet beköltözni?! - Úgy érezte, ha eddig ki is kerülte, most majd menten elviszi egy szép, hosszú agyfasz. Fáradt volt, fázott is, kétszer is eltévedt, mire idetalált, már késő éjszaka volt, erre a lánykollégium tahó portása kijelentette, hogy nem adhatja még oda a szobakulcsát.

- Sajnálom, hölgyem, de a szabály, az szabály: hivatalosan holnap veszi kezdetét az új szemeszter, akkortól kezdve lehet beköltözni - felelte monoton hangon a kopaszodó, pocakos fickó, unottan pillantva vissza az újságjába. Az, hogy a termetes bőröndöt cipelő lány most akkor mihez is kezdjen magával, láthatóan a legkevésbé sem izgatta.

Lili arra gondolt, hogy menten botrányt csap, de rájött, hogy ezzel semmin se tudna változtatni, ezért minden önfegyelmét igénybe véve lenyelte a dührohamot, majd amilyen méltóságteljesen csak tudott, kivonult az épületből.

Mondanám, hogy ide se jövök többet, de rögtön holnap már itt is leszek megint. Remélhetőleg akkor majd hajlandó lesz beengedni ez a címeres fasz!

Azon tipródott, most mi legyen.

Mintha csak az égiek tovább akarták volna gyötörni, eleredt az eső; a lány erre tényleg menten elsírta magát, főleg, amikor az enyhének ígérkező, könnyed zápor zuhogásba csapott át.

Miért vagyok én ilyen világi nyomorék?! Még eren se tudom úgy vágni magam, hogy aztán ne egy teljesen más korban találjam magam, mialatt azok ott fenn a fejemre hugyoznak!

Mindenfajta konkrét cél nélkül rohant keresztül az utcákon, valami fedett helyet keresve, amikor is megcsúszott és hasmánt elterült a földön. Nem iparkodott feltápászkodni.

Lehet, az lenne a legjobb, ha így maradnék, amíg halálra nem fagyok, vagy úgy nem döntök, hogy belefojtom magam egy pocsolyába.. Vajon lehetséges kétszer egymás után öngyilkosságot elkövetni?

- Hé, kislány! Minden rendben?

A hang határozottan ismerősen csengett, de ha agyon ütik, se tudta volna megmondani, kihez tartozik. Aztán felemelte a fejét és meglátta: egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy megismerje a fiatal férfit.

Alig tudta megállni, hogy ne sikítson fel, a másik nevét ordítva; erősen a nyelvébe harapott és emlékeztette magát, hogy Brian May - mert ő állt előtte -, ekkortájt még, csúnya szóval élve, senki volt. Nem igazán tudna mit kezdeni azzal, ha egyszer csak, se szó, se beszéd, egy fiatal lány fangörcsös sikollyal letámadná.

Habár, ami igaz, az igaz, nem csúnya ember - mérte fel tüzetesebben. - Ugyan én sose tudtam mit kezdeni ezzel a Madame Pompadoure-korabeli hajviselettel, de ha neki ez tetszik...

- Umm - szólalt meg, amikor rájött, hogy a férfi még mindig a válaszára vár. - Igen, mondhatni... Meglehetősen kellemetlen helyzetbe kerültem, de nem kell aggódnod, megoldom - felelte, miközben érezte, hogy vörösen ég az arca. Remélte, a sötétben nem lehet látni. És az is rögtön kiderült, hogy a furcsa férfi nem hazudott neki: bár az anyanyelvén szólalt meg, a másik fél láthatóan mégis minden szavát megértette, és fordítva: ő is tökéletesen megértette az angol szöveget.

Azért ez elég király!

- Gyere be az eresz alá! - intett Brian, mire megszégyenülten kullogott oda mellé. - Mi történt veled? - mérte fel a lány vizes ruháját; Lili leküzdötte a késztetést, hogy összefűzze a karjait a mellkasa előtt - sajnálatos módon, nem volt rajta melltartó.

- Elszámítottam magam a kollégiumba való beköltözést illetően: ma éjszaka még nem mehetek oda. Úgyhogy most az a tervem, hogy feltankolok annyi kávét, amennyit tudok, valahogy kihúzom az éjszakát ébren, aztán reggel visszamegyek. Ha nem gond, megvárnám itt, amíg enyhül a vihar - mondta el végül a történteket, miközben valahova a távolba tekintett. Egyre melegebbnek érezte az arcát.

Ez bitang-pusztulatosan kínos!

Brian szó nélkül szélesebbre tárta az ajtót, ahonnan kilépett.

- Gyere be! - invitálta, mire Lili megilletődve követte őt.

Mennyivel bizalomteljesebb kor volt ez! Csak úgy behív egy vadidegent! Ha én lennék a baltás gyilkos, most lenne vége a Queennek, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna..

Egy hosszú, végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron haladtak lefelé, míg végül egy ajtóhoz értek. Kitárva egy pincehelyiségben találta magát, a három másik Queen-taggal együtt.

Ismételten be kellett harapnia a száját, nehogy hangosan felsikítson: Úristen, a Queen, ezt nem hiszem el! - csatakiáltással, lehűtve magát azzal, hogy jelen pillanatban ők még nem futottak be: ugyanolyan hétköznapi emberek, mint amilyen ő maga.

De mennyivel többre fogják vinni, mint én valaha...

Ez a gondolat egészen elszomorította. Alig láthatóan megrázta a fejét, mialatt farkasszemet nézett a három bandataggal.

Freddie-nek akkor még hosszú, vállig érő, bozontos haja volt: az arca, ha nem is kimondottan jóképű, de azért elég egzotikus. Kerek, sötét szemével kíváncsian fürkészte a lányt: nem volt éppen barátságtalan ez a tekintet.

John Deacon a háttérbe húzódva viszonozta a pillantását, és végül ott volt Roger Taylor - egészen idáig azt gondolta, a filmbeli Roger sokkal helyesebb lett, mint amilyen a valóságos volt, de most, hogy egy szobában tartózkodott vele, az egyetlen értelmes gondolata az volt, hogy: Azt a kurva élet!

A csinos arc egy dolog volt: de emellé olyan kisugárzás párosult, amely akarva-akaratlanul is hatott a körülötte lévőkre; Lili érezte, hogy enyhén megremeg a lába, amikor a dobos tetőtől-talpig végigmustrálta - az arca kifejezéstelen maradt, ahogy a szeme is. Ha agyonütik, se tudta volna még csak megtippelni sem, mi járhat a szőke férfi fejében.

Aztán miután felmérte, érdektelen arccal elfordult.

Mi van, nem tetszem neked, szöszi? Hogy vasaljam ki a daureodat....

- Ez jó rövid cigiszünet volt, Bri drágám! És kit hoztál magaddal? - intett a lány felé Freddie, kiragadva amazt gondolatai sodró-medréből.

- Ayleen vagyok - szólalt meg Lili; nehezen vette a szájára a még idegenül csengő nevet; és ami mostantól kezdve az övé volt.

A három másik férfi azonban nem sok figyelmet szentelt a mondandójának - mindannyian Brianre néztek, aki erre felhúzta a vállát.

- Odakint találkoztunk; szegény bőrig ázott az esőben és nincs ma még hova mennie.

- Ha kicsit kiderült, már itt sem vagyok - szólt közbe a lány ismét, de Brian csak legyintett.

- Maradhatsz éjszakára.

- A te kollégiumod pincéje - vont vállat Roger. - Szóval a te sarad is, kiket engedsz be ide..

- Nagyon rendes vagy, Rog. Mint mindig.

- Drágáim, a farok méregetés helyett inkább adjatok egy törölközőt vagy valamit ennek a szegény lánynak, nem látjátok, hogy didereg? - vetett véget a szókaraténak a kezdet kezdetén Freddie, a valóban reszkető Lilire mutatva.

Brian erre a fejéhez kapott, majd kisietett; Lili kellemetlenül érezte magát, mialatt a karjait összefűzve maga előtt, próbált gátat szabni a reszketésének.

Hálásan elfogadta a felkínált törölközőt, amit Brian hozott neki, majd maga köré tekerve letelepedett a díványra - jobb híján, ez volt a szoba egyetlen ülésre alkalmas bútorzata; a többin, jórészt faszékeken, összevissza dobált kották és hangszerek hevertek.

- Akkor esetleg bemutatkozhatnátok, ha már egyszer így alakult - vetette fel ártatlan, nagy szemekkel pislogva. Hagyta, hogy sorra megmondják a nevüket és kezet rázzanak, miközben magában vigyorgott.

Ha tudnátok, hogy én már bizonyos szempontból ismerlek titeket...

- Szóval akkor ti egy együttes vagytok? - tette fel a kérdést ezután úgy, mintha ezt sem tudná.

A négy tag erre majdnem teljesen egyszerre húzta fel a vállát.

- Valami olyasmi - ismerte be Deacon, aki eddig csendben volt. - Többnyire egyetemi bulikon lépünk fel.

- Mi a nevetek? - adta tovább a tudatlant; a négy férfinak ez persze nem tűnt fel.

- Queen - felelte Freddie, alig palástolt büszkeséggel.

- Jó kis név - dicsérte meg illedelmesen, de közben már az egyik széken heverő gitárral szemezett. Brian követte a pillantását.

- Tudsz gitározni? - kérdezte, felismerve azt az áhítatos tekintetet, amivel csak az igazi gitár-fanatikusok illették a nevezett hangszert.

- Egy kicsit - felelte. Ez volt az általánosan elfogadott válasz erre a kérdésre; aztán meg, ugyan már több, mint 13 éve játszott szinte naponta a hangszeren, nem merte volna kijelenteni, hogy jól is csinálja. Olyan... Elviselhető volt, de semmi több.

Brian erre szó nélkül felkapta a gitárt és feléje nyújtotta.

- Játszanál valamit?

Lili erre nagyot nyelt (Úristen, Brian May felajánlotta, hogy játsszak a gitárján!), majd lassan bólintott és átvette a hangszert. Egy pillanatra eltűnődött azon, mit játsszon, ami már akkor is ismert volt, majd belekezdett a Hard Day's Nightba a Beatlestől. Korábban is már sokszor gitározta el ezt a dalt, ezért hát most is különösebb fennakadás nélkül játszotta el a számot.

Miután befejezte, alapvetően pozitívan fogadták az előadását, John meg is jegyezte:

- Egész jó.

- Hja, egész jó - húzta el a száját Lili, majd visszaadta Briannek a hangszert. - Csak hát, hiába a 99% verejték, ha az az 1% tehetség hiányzik. Szolgai módon vissza tudom adni a dalokat, főleg, ha sokat gyakorlom őket, de nincs meg bennem az az egyediség, ami a jó gitárost nagyszerűvé teszi. Mindenesetre - tette hozzá kedvesebben -, köszönöm.

Egy ideig ezután csendben üldögéltek. A lány érezte, hogy viszketni kezd a csuklója. Amikor felhúzta a ruhája ujját, hogy megvakarja, a hozzá legközelebb álló Roger rámutatott.

- Mi az ott a csuklódon? - Lili erre meglepetten odanézett; elhűlve látta, hogy mindkét csuklóján széles, mély varrat húzódott.

Ez mégis mi a fenét akar jelenteni? Emlékeztető a másik életemből, ahol felvágtam az ereimet?

Nem tudott rájönni; mindenesetre a vele szemben állók már mindannyian a karját bámulták és választ vártak.

Mit mondjon?

Végül arra jutott, hogy teljesen mindegy. Elvégre, ő csak egy átutazó itt, nem? Azt tehet, mondhat, amit akar: nincs jelentősége.

- Semmiség. Meg akartam ölni magam, de nem sikerült - jelentette ki olyan közömbösen, mintha csak azt mondta volna, esik az eső.

A bandatagok ledöbbentek.

- Miért csináltál ilyet? - Legelsőnek Brian találta meg a hangját. Lili kényelmetlenül feszengeni kezdett.

- Nem tudom - ismerte be kelletlenül; tulajdonképpen most az igazat kellett elmondania, és úgy döntött, őszinte is lesz: végül is, mit veszíthet? Semmit. - Úgy értem, mindenem megvolt. Boldognak kellett volna lennem, mégsem voltam az. És ez bántott, de nem tudtam tenni ellene. Azt éreztem, nem vagyok ura a saját életemnek: csak haladok előre minden cél és eredmény nélkül, és anélkül megyek el, hogy bármit is elérnék. Egyszerűen csak belefáradtam a taposómalomba: és én is pontosan tudom, hogy huszonkét évesen ez mennyire nevetségesen és elcseszetten hangzik...

A vallomását néma csend követte; ahogy félénken felpislantott, négy együtt érző tekintettel találkozott; nem ítélték el. Ez valami érthetetlen módon kimondhatatlanul boldoggá tette.

- Kár lett volna érted. Szép, fiatal lány vagy, aki még bármit elérhet. - Brian szavai váratlanul érték, meglepetten pislogott fel rá. Ami igazán megmaradt a mondandójából, az az első jelző volt.

Szép? - ízlelgette magában a szót. Ez volt a legelső alkalom, hogy valaki szépnek nevezte - már olyan, aki nem édesanyja volt és az nem számított. Minden anyuka szépnek látja a saját gyermekét, akkor is, ha nem az. Mindenki mástól viszont... A legnagyobb bók, amit valaha kapott, az az aranyos volt, vagy a csinos - márpedig tudta jól, hogy egy csúnya lány is lehet csinos, ha ízlésesen felöltözik, rendbe szedi a haját, gondosan, de nem túl feltűnően kisminkeli magát... Egy szép lánynak viszont semmit sem kellett tennie azért, hogy szép legyen: egyszerűen az volt és kész.

Lili nem tudta szépnek látni magát: ugyan nem utálta a külsejét, vagy ilyesmi, de nem talált magán semmi rendkívülit. A haja olyan vörösesszőke volt és szögegyenes: kiskorában teljesen vörös volt, aztán fokozatosan elkezdett szőkülni. Mostanra olyan kettő közötti volt. Neki nem különösebben tetszett. A szemszínét viszont szerette: nagy szemei voltak, kerekek és kékek. Talán az egyetlen olyan dolog volt, amit maradéktalanul szeretett magán. Az arca... Olyan kislányos, babás: kerek, pufi, teltebb ajkakkal és pici orral, valamint néhány halovány szeplővel. Ha sminkelt, legtöbbször úgy festett, mint egy játékbaba, amit összekent a tulajdonosa az anyukája sminkkészletével.

Zavarba hozta, hogy most, első ízben, valaki szépnek nevezte.

- Köszönöm - motyogta szemlesütve. Majd, hogy terelje a témát és eloszlassa a zavarát, felvetette:

- Játszanátok valamit? Ha már egy banda vagytok...

A többieknek nem volt ellenvetése.

Ahogy belekezdtek a Keep Yourself Alive-ba, keserűen elmosolyodott.

Hát, engem életben tartottak.. Ha nem is én saját magam.

A zene ritmusa lassanként lenyugtatta és még jobban elálmosította. Mire a végére értek, már a kanapén végigdőlve aludt.

Félálmában még érezte, hogy valaki betakargatja, majd megsimogatja az arcát. Abszurdumnak tetszett, de azonmód egy gyerekkori emlékét idézte fel.

-Anya... - motyogta maga elé, majd aludt tovább.